Puli

A PULI – a fajta kialakulása és története

A kutyabarátok táborában világszerte talán a puli a legismertebb magyar kutyafajta.

Ősi változata pásztorkodó elődeinkkel került a Kárpát-medence területére. Eredetét számos kutató vizsgálta. Őseink középkori vándorlásai során, mielőtt elfoglalták az új haza területét, közel száz évet töltöttek a Don és Dnyeper közötti Levédia, majd attól kissé délebbre, Etelköz területén. A lábon hajtott állatok mellett magukkal vitt ázsiai kutyák ezeken a területeken minden bizonnyal keveredtek a helyi típusokkal. Az így kialakult változatok a természetes szelekció fajtaformáló hatása nyomán megtartották karakterüket. A puli évezredes fennmaradása a szorgalmat, találékonyságot, a veleszületett intelligenciát követelő könyörtelen pusztai életmódnak köszönhető. A tikkasztó forróság, a zord hideg, a kíméletlen kemény terelőmunka edzetté, ellenállóvá, igénytelenné és rendkívül tanulékonnyá nemesítette a fajtát.

Európában a terelőkutya-fajták céltudatos nemesítése a XVII. században kezdődött. Heppe 1751-ben a következők szerint írja le elsőként a puli ősi formáját: „erősen bodor és nemezes szőrűek, színük általában hollófekete, vannak nagyobb és kisebb testűek. Közepes termetük tömzsi, tekintetük dacos." Hoffmann osztrák kinológus a közepes méretű magyar terelő kutyát „magyar vízikutya" elnevezéssel jelölte. Tény, hogy a hortobágyi és kunsági pásztorember a puli változatai között „vízenjáró puli"-ról is beszélt. Valószínű, hogy ez a megnevezés az uszkár német megfelelőjéből (Pudel) származhatott, mivel az uszkárt nevezték a XVIII. században vízikutyának. A spanyolországi eredetű uszkár minden bizonnyal a nagytestű és gyapjasabb spanyol juhfajták térhódításával jutott el hazánk területére.

Raitsits és Turcsányi a puli szó német eredetét feltételezte. Kenéz Zoltán a Hortobágy és a Kunság közkedvelt kutyása 1820-ban az alábbiakat vetette papírra: „A nagy sziktó locsogójában legelésző méneseken már távolról is gyönyörködünk. A csikós kancákat a zsombékok közül már szemünk láttára két vízen járó puli tereli ki az akolhoz, mer a lovas legények oda be nem juthatnak." Majd a továbbiakban megállapítja, hogy „az uszkár vagy pudli nyomait a terelő juhászkutyák külsejében igen gyakran szembeötlően tapasztalhatjuk, mert a Hortobágyon éltek is, élnek is olyan pulik, amelyeknek szőrzete az uszkár kültakarójának szőrzetével hasonlatosan göndörödésre igen hajlamos."

Kenéz a pulit a puszták vadvirágának nevezte, amely szerinte az igazi pásztornak és tanyásnak, mint éber terelő és csivogó, kedvence volt, a magyarok már őshazájukban ismerték a pulit, s éppen nem lehetetlen, hogy a honfoglalás idején hozták magukkal. Suk Dezső a magyar pásztor- és juhászebek ismerője a pulit így jellemzi:

„Ez a kis kutya zseni, mint nyájőrző, egyszerűen mesével határos, mint juhterelő, a szó szoros értelmében nélkülözhetetlen. Sok esetben emberrel egyáltalán nem pótolható. Tanulékonyabb, intelligensebb ebfajta a világon nincs még egy. Láttam pulit – írja –, amelyik juhász nélkül őrzött 400 birkát 25 hold gyepen, amely nem volt szélesebb 150 méternél, és körül volt véve vetésekkel. Ennek ellenére egy szál gabonát a birka le nem harapott, pedig a puli egyedül őrizte. Erről a kutyáról el lehet mondani, hogy csak éppen beszélni nem tud. Ért mindent! Nemcsak gazdája szavait, de intését, sőt szemeivel kifejezett akaratát is parancsnak veszi, és feltétlen teljesíti."

Amerre a magyarok a népvándorlás idején haladtak, megtalálhatók a pulihoz hasonló méretű és karakterű fajták. A Herman Ottó által is említett tibeti terrier és Lhassa apso minden bizonnyal a puli rokon fajtái, s bár napjainkban sok, a sporttenyésztés hatására létrejött eltérő vonás található közöttük, az ősi bélyegek felfedezhetőek rajtuk. A testarányok, a forma, a fejtípus, a faroktartás módja, a hosszú szőrzet mind a rokonság jelei. A lengyel alföldi pásztorkutya közepes mérete, hosszú szőre, pulihoz hasonló temperamentuma is a rokonságot feltételezi. Az uszkár fejlődéstörténetileg valószínű, hogy nem rokona a pulinak. A puli homogén zsinóros szőrzete, a dominánsan fekete színe, a ma is időnként előforduló hosszú arcorra viszont a fajta kialakulásának késői szakaszában bekövetkezett uszkárkereszteződés hatására vezethető vissza.